A víz ásványianyag-tartalmáról sokszor leegyszerűsített állítások keringenek. Az egyik oldalon ott van a romantikus elképzelés, hogy a „minél ásványosabb, annál egészségesebb” víz mindig jobb. A másik oldalon megjelenik a félelem, hogy a vízben oldott ásványok terhelik a vesét, köveket okoznak, vagy hosszú távon károsítják a veseműködést. A valóság ennél jóval árnyaltabb. A legtöbb egészséges ember számára a szokásos összetételű ivóvíz ásványianyag-tartalma önmagában nem jelent vesekárosító veszélyt. Ugyanakkor bizonyos ásványok, bizonyos koncentrációkban, meghatározott betegcsoportokban vagy speciális vízforrások esetén valóban problémássá válhatnak. Ezt különösen fontos tisztán látni krónikus vesebetegség, vesekőhajlam, időskor vagy speciális gyógyszerszedés mellett.

A vesék naponta hatalmas mennyiségű vért szűrnek át, miközben szabályozzák a folyadék-, elektrolit- és sav-bázis egyensúlyt. Ebben a munkában a nátrium, kálium, kalcium, magnézium és más ionok szerepe közvetlen. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy „van-e ásvány a vízben”, hanem az, hogy melyik ásványról van szó, mennyi van belőle, milyen más forrásokból visszük be, és mennyire képes a vese alkalmazkodni. A NIDDK szerint krónikus vesebetegségben különösen a nátrium, kálium és foszfor bevitelére kell figyelni, mert ezek felhalmozódhatnak, és ronthatják az állapotot.

A szénsavas vízről sok ember vagy túl jót, vagy túl rosszat gondol. Az egyik véglet szerint a buborékos víz ártalmatlan, hiszen „csak víz”. A másik oldal szerint minden, ami szénsavas, automatikusan káros. A valóság ennél jóval árnyaltabb. A sima, cukormentes szénsavas víz általában jobb választás, mint a cukros üdítő, és a CDC kifejezetten olyan alternatívaként említi, amellyel a cukros italokat lehet kiváltani. Ettől még nem következik az, hogy semmilyen hátránya nincs. Bizonyos embereknél a szénsavas víz puffadást, böfögést, hasi feszülést vagy refluxos panaszokat fokozhat, és a fogak szempontjából sem teljesen közömbös, főleg ha ízesített vagy savasabb változatról van szó.

Ezért a jó kérdés nem az, hogy „a szénsavas víz jó vagy rossz”, hanem az, hogy melyik szénsavas italról beszélünk, milyen mennyiségben isszuk, és kinek milyen tünetei vannak. Egy natúr szénsavas ásványvíz, egy citrusos ízesített pezsgővíz és egy cukros cola nem ugyanaz a kategória. Ha ezt nem választjuk szét, akkor a témából nagyon gyorsan internetes legenda lesz, nem használható egészségügyi tájékoztatás.

A reflux körül rengeteg féligazság kering, és a szénsavas víz az egyik leggyakrabban elővett „bűnbak”. Sok ember automatikusan úgy gondolja, hogy ha valami buborékos, akkor biztosan rossz refluxra. Mások meg legyintenek, hogy ugyan, a sima szénsavas ásványvíz nem cola, tehát nem számít. A helyzet ennél árnyaltabb. A reflux valóban összefügghet a szénsavas italokkal, de nem úgy, hogy a szénsavas víz mindenkinél biztosan rontja a tüneteket. Inkább arról van szó, hogy egyes embereknél a buborékok, a gyomorfeszülés, a böfögés és az egyéni érzékenység együtt olyan helyzetet teremtenek, amelyben a szénsavas víz könnyebben provokál panaszokat.

Az is fontos, hogy a reflux nem pusztán „sok sav” kérdése. Az American College of Gastroenterology szerint a GERD lényege az, hogy a gyomortartalom visszaáramlik a nyelőcsőbe, és ez tüneteket vagy szövődményeket okoz. A probléma tehát nem önmagában az, hogy mit iszol, hanem hogy az adott ital hogyan hat a gyomor-nyelőcső rendszerre, a nyelőcső alsó záróizmára, a böfögésre, a gyomor teltségére és a tünetérzékelésre. Éppen ezért a szénsavas víz kérdését is így érdemes nézni: nem vallási alapon, hanem mechanizmus és saját tünetek alapján.