50 forintért oda-vissza: mibe kerül valójában a palackos víz egy magyar családnak – pénzben, időben és bolygóban mérve
Legutóbbi cikkünkben szétszedtük azt a magyar paradoxont, hogy miközben a hivatalos adatok szerint a hazai csapvíz a települések 99,8 százalékában kifogástalan minőségű – az egyik legszigorúbban ellenőrzött élelmiszer az országban –, addig fejenként 110–126 liter palackos ásványvizet döntünk magunkba évente, ezzel az Európai Unió élmezőnyében vagyunk. Arra jutottunk, hogy ennek nincs sok köze az egészséghez vagy a biztonsághoz, annál inkább a marketinghez, a megszokáshoz és ahhoz az emberi reflexhez, hogy amiért fizetünk, azt automatikusan jobbnak hisszük, mint amit ingyen kapunk.
Most itt az ideje, hogy ezt a történetet levigyük a részletekbe. Nem elméletben, hanem forintban, órában és kilogramm szén-dioxidban nézzük meg, mibe kerül valójában ez a nemzeti szenvedély egy átlagos, négyfős magyar családnak. Végigkövetjük a palack teljes útját – a gyártól a hűtőn át egészen a visszaváltó automatáig (vagy, lássuk be, sokszor csak a szatyorig a konyhaszekrény alján) –, aztán egy külön fejezetben kivesézzük azt az 50 forintos betétdíjas rendszert is, amiről mindenki elismeri, hogy jó ötlet volt, mégis mindenki fanyalog, amikor másodjára kell visszamennie a boltba, mert az automata épp "megtelt". A végén pedig megmutatjuk, mi van akkor, ha valaki egyszerűen kiszáll az egész körforgásból, és otthon oldja meg a víztisztítást.
Egy előzetes figyelmeztetés: ez nem egy száraz statisztikai jelentés akar lenni. Ez egy őszinte, helyenként epés végigjárása annak, amit egy átlagos magyar háztartás a palackos víz miatt ténylegesen elveszít – pénzben, időben, és időnként a lelki nyugalmában is.
